"Ma este többet nevetett, mint egész ismeretségünk alatt összesen. - Most sokkal optimistábbnak látszol, mint általában - jegyeztem meg. - Ilyennek még sose láttalak. - De hát ez így van rendjén, nem? - Elmosolyodott. - Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod, nem? - Bizony nagy különbség - helyeseltem. - Ez az egész sokkal erősebb hatású, mint hittem volna. - Ott van például... a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit lehet. De egészen megdöbbentett... - elhúzta a száját. - Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra? Bólintottam, bár nekem az a nap más miatt volt emlékezetes: - Aznap kezdtél szóba állni velem. - Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorba állni előtted a fiúk. Érhetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított. És akkor - suttogta - , ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad."
(Stephenie Meyer - Twilight)