Van olyan az életben, hogy nem tudjuk , mi köt az emberhez. Csak azt érezzük, jobb vele, mint nélküle.

"Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi. Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te cinikus vagy és mogorva, lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a veszekedéseinknél jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem minden esély megvan rá, hogy beléd szeretek."
(27 idegen igen)

"Nem ismered fel életed legszebb napját, amíg benne nem vagy. Nyakig. A napot, amikor elkötelezed magad, valami, vagy valaki mellett. A napot, amikor összetörik a szíved. A napot, amikor lelkitársra lelsz. A napot, amikor rájössz, hogy nincs elég időd. És, hogy örökké akarsz élni. Ezek a legnagyobb napok. A tökéletesek."
(Grace Klinika)

"Menny. Pokol. A pokol tornáca. Senki nem tudja, hova tart. És azt sem tudja senki, hogy mi vár rá, ha odajut. De egyvalamit tudunk, teljes bizonyossággal: hogy vannak pillanatok, amik máshová repítenek. Vannak mennybéli pillanatok a Földön. Egyelőre talán csak ennyit kell tudnunk."
(Grace Klinika)

"Olyan volt az egész, mintha elhívtak volna minket egy virágos rétre, ahol még sosem járt azelőtt senki sem. Amikor kinyitottuk a kaput, hirtelen elénk tárult a temérdek virág, amiket csak fel kellett szedni, és olyan sok volt, hogy azt sem tudtuk, hol kezdjük."
(John Cleese)

"Létezik másfajta szeretet is. Olyan amitől elég erőt kapsz, hogy több legyél, és ne kevesebb. Amitől úgy érzed semmi sem lehetetlen. Azt akarom, hogy tudd van ilyen, és várd ki, amíg rátalálsz. Ne érd be ennél kevesebbel."

(Éjjel a parton)

"Engem nem érdekel, hol leszel jövőre. Nem érdekel, ha őrült vagy. Csak annyit tudok, hogy veled akarok lenni. Nem értem mit csinálsz. Olyan értelmetlennek tűnik minden, olyan értelmetlennek. De amikor veled vagyok minden más. Nem tudom miért."
(Keith)

"Végig gondoltam. Előbb megyek. Kit érdekel? Talán még jó is így, az élet amúgy is szar. De jöttél te, és az egész fura lett. És te olyan csodálatos vagy. És én... Csak még egy kis időt akartam. Na szóval, te vagy a legrosszabb, ami valaha történt velem."
(Keith)

"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. Nos, én nem sokat konyítok hozzá, de érzem, hogy ennek így kell lennie. És tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem, hogy annak érezhesd magad. Hogy legalább egyszer megmérettessél."
(Út a vadonba)

"Továbblépek szürreális jelenet ez.
De a szívem soha nem távolodik el innen.
Szavamra mondom, szomorú vagyok.
Amit megtanultam, soha nem felejtem el.
Úgy megyek el innen, hogy több vagyok,
mint amikor idejöttem.
És pont emiatt visszatérek majd."
(Út a vadonba - Eddie Vedder: No ceiling)

"De a megbocsátás... Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás."
(Libba Bray)

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"

"Van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Mint az évszakok. A tavaszunk csodálatos volt, de a nyarunknak is vége. Kihagytuk az őszt. És most... hirtelen olyan hideg lett, annyira hideg! Minden megfagy. Szerelmünk elaludt, és a hóesés meglepte. És ha elalszol a hóesésben, nem érzed a halál közeledtét."
(Párizs, szeretlek!)

"Megtehetnéd a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót az életemre.
Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell hogy lássad, mennyire fájsz."
(Szabó Győző Gyula)

"Az emberek inkább a visszaérkezésről álmodnak, nem pedig az elindulásról. (...) Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte."
(Paulo Coelho)

"Kávé, tea, olvasgatás, de közben néhány mondat úgy telibe talál, hogy fel se tudok állni. Fekszem itt csendben és hallgatom, ahogy a szív bugyborékol, vérzik a mondatoktól. Talán csak ki kell várni, nyelje el valamelyik kamra, ahol a többi is összegyűlik használat után, bár vannak mondatok, melyek akár halálos sebet is tudnak okozni, ha épp szívtájékon találnak el."
(Jász Attila)

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."
(Müller Péter)

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...

"Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem."
(Stephenie Meyer - New Moon)

"Vajon meddig tart ez még így? Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad. És ha ez lehetséges, ha a fájdalom megenyhül valaha annyira, hogy erre képes legyek, akkor egészen biztosan hálás leszek majd neki, hogy ennyi időt is szánt rám. Többet, mint amennyit kívánhattam, többet, mint amennyit érdemeltem. Egy napon talán majd képes leszek így látni a dolgot. De mi van akkor, ha ez az üresség most már örökre itt marad? Ha a seb soha nem gyógyul be? Ha a sérülés tartós lesz és gyógyíthatatlan? Szorosan átkaroltam magam. Mintha soha nem ismertem volna, gondoltam kétségbeesve. Micsoda ostoba, lehetetlen ígéret! Ellophatta a róla készült képeimet, visszavehette az ajándékait, de soha nem teheti meg nem történtté azt, ami történt, nem érheti el, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt, amikor még nem ismeretem. Létezésének fizikai bizonyítékai számítottak legkevésbé ebben az egyenletben. Én változtam meg legbelül, szinte a felismerhetetlenségig."

(Stepheni Meyer - New Moon)

"És mégis úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."
(Stepheni Meyer - New Moon)

"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolj az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezeim közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának pontos árnyalatát. Azt nem engedhettem meg magamnak, hogy gondoljak rá, de elfelejtenem sem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik. "
(Stepheni Meyer - New Moon)

"Az idő múlik. Még ha lehetettlenek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymás, de mégiscsak múlik. Még számomra is."
(Stepheni Meyer - New Moon)

"Valaki itt járt a házban, és hagyott egy cédulát Charlie-nak, amelyből megtudhatta, hol talál meg. Abban a pillanatban, amint erre ráébredtem, borzalmas gyanú támadt bennem. Felrohantam a szobámba, bevágtam és kulcsra zártam magam mögött az ajtót, aztán odarohantam az éjjeliszekrényen álló CD-lejátszóhoz. Úgy tűnt, minden pontosan úgy van, ahogy hagytam. Megnyomtam a lejátszó tetejét. A retesz engedett, a tető lassan felnyílt. Üres volt. A Renée-től kapott fényképalbum a földön feküdt az ágy mellett, pontosan ott, ahol hagytam. Reszkető kézzel kinyitottam. Nem is kellett továbblapoznom az első oldalnál. A kis fémsarkokból hiányoztak a képek. Az egész oldalon nem volt semmi csak az én kézírásom, ahogy az aljára odafirkáltam: Edward Cullen, Charlie konyhájában, szeptembe 13. Tovább nem is néztem. Biztos voltam benne, hogy nem végzett félmunkát. Minden olyan lesz, mintha soha nem is ismertél volna - igen, ezt ígérte nekem. Éreztem a sima padlót a térdem alatt, aztán a tenyeremen, és amikor az arcbőrömhöz nyomódott, abban reménykedtem, hogy elájulok. De nem, legnagyobb csalódásomra nem veszítettem el az eszméletemet. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem jöttem föl a felszínére többé."
(Stephenie Meyer - New Moon)

"Elment. Remegő lábakkal - miközben mindvégig tudtam, hogy semmi értelme - elindultam utána az erdőbe. Rövidesen már semmi sem jelezte, merre ment. Nem láttam lábnyomokat, a levelek már nem zizegtek, de azért én csak mentem előre, gondolkodás nélkül. Nem tehettem mást. Mennem kellet, tovább és még tovább. Ha megállok, ha már nem keresem többé, akkor mindennek vége.
A szerelemnek, az életnek, az életem értelmének...mindennek. "
(Stepheni Meyer - New Moon)

"Edward csöndesen nevetgélt. - Most már bánom, hogy egy fillért sem költöttem az ajándékodra. Nem is sejtettem, hogy képes vagy úgy fogadni, mint más, épeszű ember! Félretettem a repülőjegyeket és Edward ajándékáért nyúltam - sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat. Edward ezt a dobozt is elvettem tőlem, és kicsomagolta, akár az elsőt. Aztán visszaadta - egy egyszerű címke nélküli CD-tokot, benne egy csupasz, ezüstszínű CD-vel. - Mi ez? - kérdeztem meghökkenve. Edward nem válaszolt: kivette a lemezt a tokból átnyúlt mögöttem, s beletette az éjjeliszekrényemen álló lejátszóba. Lenyomta a play gombot, és csöndben várakoztunk. Aztán fölhangzott a zene. Torkomon akadtak a szavak , csak figyeltem, némán, kerekre nyílt szemekkel. Tudtam, hogy Edward azt várja, hogy mondjak valamit, de nem bírtam megszólalni. Könnyek szöktek a szemembe, és odanyúltam, hogy letöröljem, mielőtt kicsordulnának.
- Fáj a karod? - kérdezte aggodalmasan.
- Nem, nem a karom miatt sírok. Annyira gyönyörű, Edward. Nem is adhattál volna szebb ajándékot. El se tudom hinni! - Elhallgattam, hogy jobban halljam a zenét. Az ő zenéje volt, az ő szerzeményei. Az első szám az én altatódalom.
- Gondoltam, azt úgysem engednéd meg, hogy vegyek neked egy zongorát, hogy itt helyben eljátszhassam neked - magyarázta."
(Stephenie Meyer - New Moon)

"Ma este többet nevetett, mint egész ismeretségünk alatt összesen. - Most sokkal optimistábbnak látszol, mint általában - jegyeztem meg. - Ilyennek még sose láttalak. - De hát ez így van rendjén, nem? - Elmosolyodott. - Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod, nem? - Bizony nagy különbség - helyeseltem. - Ez az egész sokkal erősebb hatású, mint hittem volna. - Ott van például... a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit lehet. De egészen megdöbbentett... - elhúzta a száját. - Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra? Bólintottam, bár nekem az a nap más miatt volt emlékezetes: - Aznap kezdtél szóba állni velem. - Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorba állni előtted a fiúk. Érhetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított. És akkor - suttogta - , ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad."
(Stephenie Meyer - Twilight)

"Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném!"

" Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér."
(Stephenie Meyer - Twilight)

"Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem az első napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. Ami azt illeti, kíváncsi is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz és ahogy mondod...időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra elkábultam attól az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára. Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közben abban a pillanatban: ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi önuralmam, hogy nem leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk. De csak később hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: "Őt ne"!"
(Stephenie Meyer - Twilight)

"Olyan hamar visszajövök, hogy nem lesz időd hiányolni. Vigyázz a szívemre - itt hagytam nálad."
(Stephenie Meyer - Eclipse)

"Azt akartam mondani, ha találtam volna valakit, de ez így ne igaz. Ha megtaláltalak volna téged, akkor pontosan tudom, mit tettem volna. Én az a fajta fiú voltam, aki amint ráébred, hogy te vagy az, akit keres, fél térdre ereszkedik előtted és megkéri a kezed. Örökre magamhoz akartalak volna kötni, még ha az "örökre" szó akkoriban egy kicsit mást jelentett is."
(Stephenie Meyer - Eclipse)

"És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának."
(Stephenie Meyer - Twilight )

"Néha, megáll egy pillanatra az idő... egy-egy jelenet... úgy marad meg bennünk... mint egy kimerevített kép, elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok... semmi sem változik, aztán elmúlik a pillanat."

(Tuti Gimi)

"Ha visszamehetnél és megváltoztathatnál valamit az életedben,
Megtennéd?
És ha igen…
Jobbá tennéd az a változás az életedet?
Vagy összetörné a szívedet?
Esetleg másét?
Teljesen más utat választanál?
Vagy csak egyetlen dolgon változtatnál?
Csak egy pillanaton?
Amit mindig is vissza akartál kapni?"
(Tuti Gimi)

"Minden egyes pillanat az élet mozaikköve - világos és sötét, színes vagy kopott, arany vagy ébenfekete. És ahogy a mozaikot is csak egész képként a távolról szemléljük, és csak ritkán vesszük szemügyre egyenként a művészien egymás mellé rakott kövecskéket, ugyanúgy nem látjuk a pillanatot sem, melynek mindent köszönhetünk. Amit életnek nevezünk, az végül is nem más, mint számtalan pillanat gyűjteménye."
(Stefan Klein)

"Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk."
(Grace Klinika)

"A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta."
(Grace Klinika)

"Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk, igyunk és más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak, felnőttek. Megnövünk, megöregszünk, de felnövünk-e valaha is? Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk, örökké keresgélünk."
(Grace Klinika)

"Az életben csak egy dolog biztos - leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk."
(Grace Klinika)

"Olyan hirtelen repül el. Egy pillantás, és az életünk örökre eltűnik. És csak azt kérdezhetjük magunktól: Hogy hagyhatott el? Mikor halványult el a szépségem? Miért változott meg a barátom? A lehető legjobb anya voltam? Persze van pár ember, aki jól tudja, milyen hamar megy az idő. Talán ezért olyan elszántak, hogy megszerezzék, amit akarnak, mielőtt túl késő lenne."

(Született feleségek)

"Minden egyes új nap új hazugságok garmadával köszönt be, de mind közül azok a legrosszabbak, amiket magunknak mondogatunk elalvás előtt. Amiket belesuttogunk a sötétbe, próbálván meggyőzni magunkat, hogy boldogok vagyunk, hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy hogy ő változtat a döntésén, azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk ő nélküle élni. Igen minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak kétségbeesetten és elszántan remélve, hogy mire jő a reggel minden valóra, válik."
(Született feleségek)

Váci Mihály: Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorúan:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

"Próbáltál már félhomályban beszélgetni valakivel? Nem a szerelmeddel, de akár a barátoddal is! Mondjuk észrevétlenül leszállt az este, és besötétedett. Érezted, hogy őszintébb lettél? Érezted, ha valaki villanyt gyújt, hirtelen megváltozik közöttetek minden? Nem a szemeteket, a lelketeket vakítja a fény! Érezted, hogy a villany-fény valami meghittséget ver széjjel? "Jaj, oltsd el, olyan jó volt idáig sötétben beszélgetni!" Sötétben a lélek könnyebben válik meztelenné."

(Müller Péter)

"Az emlékezetemben nem külön-külön őrződtek meg ezek a dolgok, hanem együtt: a városka, a hosszú völgy, a kisvasút, az erdős domboldalak és a magas helyek a maguk közös teljességében. Azóta sem jártam ott, és örülök ennek. Amikor pár éve felmerült, hogy ott is nyaralhatnánk, először rögtön rávágtam, oda nekem vissza kell mennem! Ez igaz is volt talán, de hamar rájöttem, hogy már nem tudok visszamenni. Senki sem mehet vissza egy olyan helyre, amely már csak az emlékezetében létezik. Mert ha a hely nagyjából meg is őrződött régi állapotában, az ember akkor sem a régi szemével fog végigtekinteni rajta. Ami akkor volt, elmúlt - kétszer nem lehet ugyanazon az úton végigmenni..."

(Agatha Christie)

"Soha ne menj vissza oda, ahol valamikor boldog voltál. Amíg nem mész vissza, addig annak a helynek az emléke fog élni benned, de ha visszamész, meghal. "

(Agatha Christie)

"Életünkben sokszor érnek megpróbáltatások bennünket, és mi nem kerülhetjük el őket. De ezeknek is van valamilyen értelmük. Csak akkor értjük meg, miért voltak, amikor már túljutottunk rajtuk."

(Paulo Coelho)

"Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillantokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat - a szüleinket, a férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat. "

(Paulo Coelho)

A padlás (musical): Fényév távolság

Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Áldott ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel, ami szól,
de a hang, ami hív
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

"Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!"
(Székely János)